Judit

sokáig félt a kutyáktól. Nem, ez nem elég pontos. Nem a félelem a jó szó. A kutyákat akkor szerette, pontosabban azokat a kutyákat szerette, akik képesek voltak mindenféle érdeklődés, hirtelen mozdulat nélkül a lábához telepedni, és tűrni, hogy a lány belülről is meg szeretné őket vizsgálni.

Zavarta az érdeklődő szimatolás, a felé irányuló gyorsabb mozgás. Ha kutyát látott (beleértve a saját kutyáinkat is), amelyik elindult felé, rögtön felkéredzkedett a karomba.

Bezzeg most!

Suba nagyobb termete, állandóan szimataoló orra, és "puszit" adó hajlama, valamint annak ellenére, hogy ha elmegy a lány mellett ez utóbbi valószínű feldől,

Suba kutya

valamint

Panni kutyánk, aki türelmesebb, behúzodik a buxus alá, ahová a lány gyakran követi és ott símogatja, nyúlkál a szájába, érdeklődve nézi fogait és nyelvét lányunk kedvence lett (szép barokk körmondat).

Panni a buxus alatt

A játék Subával egyre élénkebb, egyre hevesebb. Szaladgálnak, a dlány bősz erővel dögönyözi, húzza-nyúzza.

Zoli vett a kutyának egy labdát (hátha felhagy a hátsó rendszámtábla-tartó megrágásával és tönkretételével, de tévedett). Ezt a labdát szokta Judit és a kutya mindenüvé hurcolászni, egymástól elvenni, szinte évődni.

Egyébként, ezeket a cseppet sem jó minőségű képeket nagyon nehéz volt elkészíteni, mert mind a lány, mind a kutya kiemelt érdeklődést mutatott a fényképezőgép iránt.

Anya, mutasd a babát!