változását vettem észre. Ez nem annyira volt tudatos folyamat, mintsem egyszerűen elindult magától, s mivel úgy éreztem, hogy ez így jó, egyre inkább mentem/megyek abba az irányba. Talán azzal kezdődött, hogy a lányom nem fogadja el a húst. Egyszerűen kiköpi, ha csak egy morzsányit is belecsempészek a katonába. Aztán meghallgattam egy (majd több) Somlósi Lajos előadást a valós magyar konyháról. Elgondolkodtatott. Tartok egy irányba, amit leginkább úgy tudnék megfogalmazni, hogy "Edd azt és akkor, ami és amikor a környékeden terem".
Ennek cáfolataként a napokban készítettem egy adag mákos kölest (végül is nincs idénye a máknak...), azzal, hogy a víz egy részét bodzasziruppal helyettesítettem, ami egyben az édesítésre is szolgált. Ezt vaníliás krémmel tálaltam, amit szintén bodzasziruppal édesítettem.
Reggeléire készítettem egy adag köles szendvicskrém-et, vacsorára pedig egy adag zöldborsós quiche-t. A töltelékbe nem tettem szalonnát, viszont gazdagítottam sárgarépával. A sárgarépa a kertünkből származik, kis vékony cérnaszálak, melyeket az egyelés során távolítok el a sorból. Somlósi Lajostól hallottam, hogy a sárgarépa zöldje is felhasználható, hát felhasználtam. Tényleg finom.
Italnak pedig egy liter diótej-et készítettem, melynek apropója, hogy a lányom szereti a diót, de csak az ízét, a szárazanyagot már nem tudja lenyelni. Megrágja, kiszívja a nedveket, majd kiköpi, a diótejjel viszont nincs ilyen problémánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése